Először már a többistenhívő társadalomban felvetődött, hogy az állandóan helyét és fényét változtató jelenség nem más, mint egy hatalmas kőgolyó az égen, amelyet a Nap fénye világít meg más és másképpen. Az elmélet szerzője Anaxagórasz volt. Arisztotelész sem istenként képzelte el a Holdat, ő a négy őselemből (föld, víz, levegő, tűz) álló szilárd gömb és éppen ki nem fejlődött csillag átmeneteként értelmezte. Ezek az értelmezések még nem tudták megtörni az égitest kulturális szerepét, istenként való tiszteletét. Az egyistenhit alapjaiban változtatta meg ezt a képet, a kereszténységben, majd a mohamedán hitvilágban nem maradt hely semelyik égitest számára a világmindenséget irányító erők között.

A középkorban először az arab kultúrában vált „objektummá” a Hold – igaz, csak mint periodikusan működő időmérő. A muzulmán vallásban ugyanis az időmérésnek fontos szerepe volt úgy a napi ima, mint a Ramadan időszakának kijelölésében. Mohamed próféta viszont csak pontatlan utalást hagyott a hónapok kezdetét illetően: a hónap akkor kezdődik, ha először pillantják meg az igazhívők az újholdat. Azonban az ezt szó szerint vevő hívőknek ez gondot okozott, ha felhős volt az idő, akkor akár napokkal később kezdődhetett a hónap. Ez a hatalmas birodalomban kaotikus időszámításhoz vezetett, akár többnapos eltérések is voltak a városok között az időszámításban. Jadír Sinan Adu-Abdalláh Al-Battáni (latinul Albategnius) új matematikai kutatásai révén trigonometriai módszerekkel – a szinuszfüggvény alkalmazásával – sikerült leírni a Hold ciklikus mozgását és előrejelezni az újhold idejét, egységes időszámítást bevezetve a muzulmán világban. Ezzel a Hold végérvényesen a fizika törvényei szerint mozgó testté vált.